Valahogyan eszembe jutott, hogy Fjodor Mihajlovics, aki pokoli szerencsejáték-szenvedélye miatt köztudottan többször is megfordult  feleségével, Annával  Európa játékkaszinóiban (mellesleg gyógyfürdőhelyein is), egyszer Baselban járván - éppenséggel nagyon rossz lelkiállapotban - egy átrulettezett éjszaka utáni délelőttön, szinte rutinszerűen látogatott el a város múzeumába (Kunstmuseum, Öffentliche Kunstsammlung), és ott ez a mélyen vallásos, gyenge idegzetű és sokszor epilepsziás rohamokkal küszködő ember megpillantotta ifjabb Hans Holbein Kiterített Krisztus-át. (Pontos címe: A halott Krisztus teste a ravatalon, 1521)

A kép előtt állítólag így kiáltott fel: "Egy ilyen képtől az ember elveszítheti a hitét!"

Valóban, ennél a remekműnél sokkolóbb halott Krisztus-festmény aligha akad az egyetemes művészettörténetben. Már a kép alakja is teljesen "abnormális":  pontosan egy kiterített halott méreteihez "alkalmazkodott" a művész. A kép "magassága" ugyanis 30 és fél centiméter, míg a hosszában (azaz széltében) 2 méter.  

A szemlélő...ne általánosítsunk: jómagam,  amikor hosszas keresés után először pillantottam meg (sok-sok évvel ezelőtt)  ezt a képet, az első gondolatom ez volt: nem valamiféle istengyalázás, blaszfémia Holbein részéről ez a kép.? Azután (a Mester többi képét elnézve) elhessegettem ezt az ostoba gondolatot. Ám ettől még megmaradt a másik nagy kérdés (s talán mindenkiben, aki először tanulmányozta ezt a festményt):  nézőként mit tudok kezdeni ezzel a képpel? Lehet-e művészi, esztétikai SZÉPről beszélni ebben az esetben? Miért éppen ilyen Holbein halott Krisztusa? Hiszen e szent és tehetségpróbáló témát, a halott Krisztus ábrázolását oly sok festő oldotta meg Holbein előtt és után is - kiválóan (és kevésbé kiválóan). Csak néhány hirtelen talált példa a netről:

  

A sor még hosszan folytatható volna, de a fentieken is éppen elegendő látni a sutábban ábrázolt, de  a későbbieknél sokkal jobban komponált középkori képektől kezdve az "életteli", erőtől duzzadó manierista és barokk Krisztusokon át a kínhalált a carrarai márvány fehérségével és simaságával szépnek és "'megváltónak" hazudó klasszicista "felfogásig" bezárólag sokféle halott Krisztus létezik, nem beszéve a giccses - Krisztust aranyozott vörös bársony baldachin alatt "fekve" ábrázoló, förtelmesen csúnya és anatómiailag is hibás - máltai templomdekorációról. Ha ezekhez a remekművekhez és fércművekhez képest most ismét egy pillantást vetünk Holbein kiterített Krisztusára, kiáltó a különbség. Lehet, hogy sokkoló, lehet, hogy szívfacsaróan borzalmas, de az igazságtartalma az előbbieket messze felülmúlja.

Nem valószínű, hogy Holbein isteni (istenemberi) mivoltától akarta volna megfosztani Krisztust. Valószínűbb, hogy úgy akarta ábrázolni őt (még a Feltámadás, majd a Mennybemenetel előtt), ahogy Jézus önmagát aposztrofálta: "az Emberfia". Az ember fiának szenvedései nem simulnak ki a csontsovány holttesten. Egy emberisten szenvedett minden emberért, és nem engedett a kísértésnek, hogy "ha isten vagy, gyere le a keresztről". Végigszenvedte, amit ember végigszenvedhet. Holbein Szentírás-értelmezése releváns: nem előlegezte meg a feltámadott és a tanítványok előtt megjelenő Krisztus vonásainak isteni sugárzását, nem anticipálta a Mennybemenetel Krisztusának égi ragyogását sem. De nem is folyamodott a szenvedés tompított, eufemisztikus vagy édeskés, könnyfacsaróan szenvelgő ábrázolásához. Egy kínhalált halt teshez tartozó arc NEM LEHET hétköznapi értelemben szép, átszellemült, isteni. A gyötrelem az emberlét utáni percekben, órákban is figyelmezteti az ostoba pribékeket (és bennünket, a kép nézőit is) arra, amit tettek (tettünk).

"A szép: igaz, s az igaz: szép" - mondja John Keats. Kevés mű van, melyen jobban be lehetne bizonyítani e keatsi (állítólag nem jól fordított) állítás helyességét.

Holbein Kiterített Krisztusa - szép, azaz művészileg tökéletes, mert emberileg igaz. S hogy mit kezdjünk Dosztojevszkíj kétségbeesett felkiáltásával a baseli múzeumban? Semmit. Dosztojevszkij nem a műalkotást szemlélte, hanem a műalkotást szemlélve hitének  központi alakját, mintegy esszenciáját érezte alapjaiban megrendülni. Az istenembert érezte sértve lenni, holott a kép az emberisten földi szenvedései utáni végtelenített pillanatot ábrázolja: a passió és az apotheózis közötti "köztes" térben és időben mozog.

ooo

2008, 03. 06. Ez a jegyzet csupán itt és Tabula Candida nevű weboldalam blogbejegyzései között olvasható: http://www.latomus.eoldal.hu/cikkek/blogfeleseg/6 

süti beállítások módosítása