Az antikvitás, különösképpen a görög-római antikvitás recepciója és termékenyítő jelenléte költészetünkben tulajdonképpen Janus Pannoniustól kezdve máig folyamatos. Közhelynek számít arról beszélni, hogyan hatott a felvilágosodás és a romantika nagyjaira, a nyugatosokra, Radnótira, Illyésre, Máraira a görögség vagy a rómaiság, és szép számmal akadnak utánuk is – Csorba Győzővel, Rónay Györggyel, Petri Györggyel, vagy az élők közül Faludi Györggyel, Határ Győzővel és a fiatal lírikusok egy részével bezárólag –, akiknek a verseiben markánsan vagy alig észrevehetően, de jelen vannak az antikvitás nyomai. Ezeréves latinitasunk okán ez – mondhatni – természetes. Többnyire ez a latinitas közvetítette felénk nemcsak az antik Róma, hanem az ókori görögség halhatatlan és vitathatatlan értékeit is.

A Nyugat harmadik nemzedékével indult nagy költőnk, Weöres Sándor (1913-1989). Életének 76 évéből 66 esztendőn át alkotott; 15 éves korától publikált, 19 évesen már a Nyugatban is; 21 évesen jelent meg első önálló kötete, és az irodalmi közvélemény érdeklődve figyelte: lesz-e a csodagyereknek elkönyvelt fiúból "csodafelnőtt", igazi nagy költő. Sőtér István írja a Négy nemzedékben (1948): "Még Babits formai vagyonánál is terjedelmesebb az övé (...) Rendkívüli formakészsége mellé fölényes képzelet és szenvedélyes gondolkodói hajlam járul (...) Hangja egyszerre tűnik ősi, primitív módon barbárnak és végletesen rafináltnak (...) Eszközei, képességei fölényesen nagyarányúak. (...) Weöres ott kezdte pályáját, ahol más végezni szokta."

A kamaszévek: a költői mesterség tökéletes elsajátításának és a szárnypróbálgatáson messze túlmutató kísérleteknek a korszaka. Első két kötetében (Hideg van, 1934, A kő és az ember, 1935) még érződik – de már alig – a mestereinek vallott klasszikusok: Ady, Babits, Kosztolányi hatása. Minden hangot kipróbál, minden formát birtokba vesz. Hamvas Béla úgy látja, hogy Weöresnek nem volt igazi mestere, aki irányítsa, így (ma divatos szóval) "virtuális" mesterek titkait kileső és elsajátító rövid inasévek következtek, melyek gyorsan véget értek. Költői témái ekkor hétköznapiak, szinte "az utcán hevernek" vagy olvasmányai lapjai közül bukkannak elő. Boldog sodródás ez a periódus a költői öntudatlanság és eszmélkedés határvizein. Figyelmen kívül hagyhatta a művészetek "válaszfalait": figurális kompozíciókat, tájképeket, kórusokat, impresszionista pillanatképeket, disszonáns futamokat, impromtuket, szviteket, fughettákat "komponált". De ez a "zenei" kísérlet esztétikai is volt: Babitsnak írja, hogy "a költészetben szeretné meghonosítani a zenei formákat...: a vers tartalma tehát nem külsőleges lesz, hanem a szerkezet és a hangzás maga adja." Ady komor prófétai hangját, Himfy és Balassi strófáit is imitálja: szinte mindent azonnal s hibátlanul. Az ígéretes készülődés közben csodálkozik rá először az ókorra, pontosabban az óegyiptomi himnuszokra; erről az élményéről is szinte azonnal ír Babitsnak. "... pontosan megnevezte vonzalmát. A nyers monumentalitás ragadta meg, a szép és csúnya között elméleti határt nem ismerő gyakorlata csigázta fel kíváncsiságát." – említi Kenyeres Zoltán. Ezt a lépést követi hamarosan a sumer-akkád kultúrával, a kínai, az indiai és általában a keleti kultúrákkal való intenzív megismerkedése.

A nagy "berobbanás" – a költői felnőtté válás – harmadik kötetének, A teremtés dicséreté-nek megjelenésével (1938) következik be. Weöres ekkor 25 éves. A kötetben sok, a görög-római antikvitás mélyebb ismeretére utaló vers található. Az antik formákkal és műfajokkal való találkozás bizonyára a diákévek elejére datálható, de az a felismerés, hogy ezek nem csupán költői ujjgyakorlatra alkalmasak, hanem modern üzenetek "edényei", öntőformái is lehetnek, ekkor válik érdekessé Weöres számára. A mesterének tekintett Babits korai (1904-es) programverse, az In Horatium is hatást gyakorolhatott rá:

"Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme váltson ezer köpenyt,
s a régi forma új eszmének
öltönyeként kerekedjen újra."

A Babits-sorokban foglaltak mindegyikére akadnak példák A termtés dicséreté-ben.
A Tizenkét óda című ciklus 2. darabja a Logos rejtélytelen egységét és az egyén (a költő) rejtélyes mélységét és magasságát állítja szembe. A versforma strófikus nyugat-európai: négyes és negyedfeles, keresztrímes jambusok alkotják.
A 6. darab egy Hold-himnusz: a meddő szerelemnek, a vágytalan teltségnek, a fényes ürességnek szóló "kicsiny áldozás". Versformája: sapphicum.
A 11. ezzel szemben Aurora combattanst, a lándzsás Pirkadatot ünnepli szent urával, az élő Nappal együtt. A hajnal megöli az éjt; "minden élet csak a más veszésén élhet" – hirdeti a költemény, tehát "minden öljön, ami él". A versforma strófikus nyugat-európai: négyes és negyedfeles, párrímes trocheusok alkotják.
A régi bölcsekre írt szonettek közül a 3. mintha Hérakleitos hajdani vívódásait artikulálná újra, s mintha a Logos-ódát is folytatná: az Istenség világa nem a boldogság; az elhitetett isten – fabálvány, mert az Istenség valójában mérhetetlen fel nem fogható.

Az Epigrammák sorozatának 5. disztichonja a Spárta és Athén című, mely súlyosan igaz XX. századi reflexió: a halhatatlanság logikája nem erkölcsi alapon működik.

Spárta erényes volt; romlás vert fészket Athénban.
Spárta halott emlék; Attika dísze örök.

Bravúros a szonett-formájú Pastorale, a bukolikának ez a formailag hűtlen, ám annál lényegibb imitációja.
A antikvitás formai és műfaji örökségének elsajátítása, birtokba vétele Weöresnél minden síkon végbemegy, de alkalmazása mindig ihlet- vagy tartalomfüggő, soha nem mechanikus archaizálás vagy l'art pour l'art virtuozitás. A kiválasztás tehát soha nem öncélú, de mindig ösztönös. A lapidáris tömörség pl. éppúgy elérhető számára ütemhangsúlyos négysorosban vagy aritmikus egysorosban, mint daktilikus disztichonban. A birtokba vett és könnyedén alkalmazott formák sokasága miatt első kritikusai éppen az "üres formaművészet" csapdájától féltették a fiatal Weörest, de Medúza című kötetének megjelenése (1944) után Hamvas Béla recenziója nyugtázta: a költő elkerülte a nagy tehetségek eme legnagyobb csapdáját.

Az antik formák revokációja még Weöres jóval későbbi "teremtménye", a Psyché (19721) verseiben sem csupán imitáció. A költő fiatalkori leveleiből tudjuk, hogy a régi mesterek között tájékozódva mily nyugtalanul kereste azt a költőt, akinek formái leginkább kifejezhetik őt magát is, s ezt a valakit Pindarosban találta meg. 1938-ban írta Babitsnak, hogy felfedezte magának a pindarosi metrum gazdagságát. Az ő formáit "végtelen lehetőségűnek" nevezi, mely elvezetheti őt igazi költői énjéhez, igazi témáihoz. A magyar költészet rejtett értékeit kutatva fedezte fel Ungvárnémeti Tóth Lászlót (1788-1820), akiben annak idején Kazinczy egy új Pindarost látott, és valóban írt pindarosi himnuszokat, görögül is, de korai halála megakadályozta abban, hogy "a magyar Pindaros" legyen. A kardal fejedelme és Ungvárnémeti emléke előtti tisztelgés a három fiktív "pindarusi hymnus", melyekben együttesen van jelen Pindaros, a valóságos XVIII-XIX. századforduló eszmeisége, ízlése és nyelve, egy valóságos korabeli költő fiktív Pindaros-imitációja, valamint gondolatvilágának, ízlésének és nyelvének XX. századi revokációja. Példaként álljon itt két kis részlet!

Ungvárnémeti Melpomena c. fiktív himnuszának epódosa így szól:
 
"Boldog hazám, jó lélekvédte Magyarság,
Tündöklik a te dicsőséged örökké,
Mint a magasban delelő nap
Fénye az ég üregén;
S nyereség leszen énnekem is valaha,
Hogy polgári tisztemet
Bételjesítém erántad.
A költőkre pedig nem irígykedem,
Kik a leánykákkal suttognak:
Szégyen volna Akhillnak
Az asszonyok között lappangnia!"

Az Eleüziszi titkok Aristophanésre alludáló 1. strófája és 1. antistófájának eleje pedig:
 
"Távozzék minden gonosz innen:
Nem szól gyáváknak az én lantom,
A fennyen övedzett
Múzák ajándékok: a Törvény-
adó Istennét fogom éne-
kelni. A béavatkozott
Veszteg maradjon, míg engemet
Föld-Anyánknak éneklőjét hallgatand.
Sokat tud ő, a mit csupán
Zeüsz leányival közöl,
S a biztosak közt kevés
Látott, s nem mert mondani másnak
Olly titkot senki sem, ámbár tud-
ná azt;" (...)

Az antik versformák biztos és viszonylag sűrű alkalmazása Weöres későbbi versesköteteiben sem marad el. Emlékezetes az 1947-es Fogak tornáca című kötet groteszk, kétszólamú Eclogá-ja, melyben Szabó és Kisné XX. századi, félresikerült "pásztoróráját" örökíti meg hibátlan hexameterekben, ugyanakkor szó sincs ekloga-paródiáról!

A Magyar etüdök ciklus 10. darabjában egy négysoros Károlyi Amy-motívumot variál sapphói, alkaiosi, majd asklepiadési metrumban, szintén 4-4 sorban.

Az 1964-es Tűzkút című kötetből tartalmi és formai szempontból is kiemelkedik a Fairy Spring 7 darabból álló ekloga-sorozata, amely a kötet megjelenése után szakmai berkekben nagy siker, szélesebb körben pedig óriási botránykő lett; ez utóbbi nem annyira a 60-as évek olvasóinak prüdériájából, mint inkább a korabeli kritikusok és kultúrpolitikusok klasszikus műveletlenségéből fakadt. Mert hogy fogalmuk sem lehetett arról, hogy milyen IS lehet egy antik ekloga, másrészt sosem hallották a szintúgy antik bölcsességet: naturalia non sunt turpia. A "tündéri tavasz" eklogái csodálatosan természetesek; a testi szerelemről nemcsak magas hőfokon, hanem magas művészi nívón is szólnak; az antik formában örök, soha meg nem unható tartalom jelenik meg, és a hangnem bámulatosan üde, modern, önironikus, s így olyan eredeti, amilyen csak egy ilyen örök téma lehet. (Egyébként Baudelaire: Egy dög, Ady: Az én menyasszonyom, Babits: Játszottam a kezével vagy Juhász Ferenc: József Attila sírja című költeményét szintén "botrányosnak" minősítették a maguk idejében.) A Fairy Spring azért olyan érdekes mű, mert az antik téma – antik műfaj – antik versforma és a modern hangnem – együtt tökéletesen fejezik ki az időtlen, örök üzenetet. Hibátlanul egészítik ki, "fedik" egymást.

A Tűzkút-ban is található epigramma-sorozat: Terra sigillata. Egy ókori költő epigrammái címen. A szó legnemesebb értelmében vett szereplíra, s ezt éppen az epigramma-forma elmaradása: a hexameter szándékos megváltoztatása vagy elrontása mutatja. A sorozat "ókori költője" (félkötött és félszabad verseivel) már egy másmilyen antikvitás-közelítés felé mozdul. A háromsoros, sőt a-b-a rímképletű nyitóepigramma így szól:

"Hiába faggatsz, mit se tudok. Aggként elaludtam,
csecsemőként ébredtem, s a tudást olvasd együgyű kéklő
szememből, melyet sose látok, csak az elsuhanó patakokban."

Ez a három sor átvezethet bennünket a formák imitációjától egy magasabb szintre: a mítosz és a mitikus hagyomány szintjére. Hamvas Béla említi egy későbbi kötet, a Medúza (1944) recenziójában: "...a költő elkezd visszatérni – először a mitológiához (...) De a mitológia csak az első lépés. A második, még fontosabb, a visszatérés az érzékfölötti belső zengéshez, amit Keats "viewless wings"-nek hív; végül a harmadik lépés, a visszatérés az önmaga teljességében tündöklő abszolút léthez. (...)"

Mallarmé beszélgetés közben egyszer azt mondta:
– "La poésie était fourvoyée depuis la grande déviation homérique" – a költészet a homérosi nagy eltévelyedés óta hamis útra futott.
S mikor azt kérdezték tőle, mi volt Homéros előtt, így szólt:
– "L' orphisme." – Orpheus.

Az 1956-ban megjelent A hallgatás tornya c. kötet hozza először Weöres Mallarmé- és Rilke-tanulmányainak lírai gyümölcsét, a bámulatos Orpheus-versciklust, ami bízvást mondható szimfóniának is. Tételei: A játszó Orpheus – A megölt Orpheus – Orpheus, Eurydiké, Hermés – Lebegés a határtalanban.

A külső látvány, a felszín mutatványa, az érzéki bűbáj helyett az isteni szavak elementáris kinyilatkoztatása: ez az orpheusi költészet. Sőt: maga a költészet.

Weöres számára kezdettől fogva a jelenségek mögötti Lényeg, a sok mögötti Egy volt a legfontosabb. A költészetnek is, a többi művészetnek is, az emberiségnek is a forrásvidékét kutatta, egyre mélyebbre hatolva visszafelé az időben. Ezt az ösztönös vonzódást mindenhez, ami teljes és örök, még erősítették benne olyan barátok és mesterek is, mint Várkonyi Nándor, Fülep Lajos és később Hamvas Béla. Az antikvitást egészen tágan értelmezve az ógörög, az óegyiptomi, a nagy ókori keleti kultúrák mitikus hagyományán keresztül jut el egészen az őskorig, éspedig azért, mert minden ősi vagy annak vélt rétegben talál utalást egy még ősibbre, s így folytatnia kell a keresést. E mélyrétegekből – költői és mítoszi fogódzók híján – a képzelet és költői teremtőerő segítségével mintegy "rekonstruálja" az ősi kultúrákat, sőt a későbbi mitologémákból deriválja az "őskori" mítoszokat is. Határozott elképzelése (vagy inkább látomása) van a legnehezebbről: az idő egészéről (teljességéről), s az ebben való eligazodáshoz a korok és helyszínek (így a görög-római antikvitás is) csak közelítési pontok.

A világkorszakok ideje és minősége foglakoztatja, de nem csak a fémekkel jelzett mezopotámiai eredetű görög-római korszakolás. Még 1946-ból való az az érdekes levele, melyben egy álmát írja le Hamvas Bélának.

"Az álom kb. 30-40 épületrészt és szoborcsoportot mutatott, s nem volt hozzá más kommentár, mint egy helyérzés, hogy az indiai Kudserat-félsziget és Kelet-Afrika közt elterülő földrészen vagyok. Egy egy elsüllyedt ősföldrész: Gondvana. –
(...) Az épületek alapszíne villogó fehér márvány; a berakás legtöbbször kékesszürke és zöldesszürke. (...) A szobrok mindig csoportosak, kétszarvú isten, bóbitás istenné, körülöttük tagbaszakadt, felnőtt istengyermekek. Ezt egy templombejárat mellett, a szabadban láttam: márványból volt, zöld patinás fémberakással." (...)
Az álom leírása után így folytatja a levelet:
"Ezt az egész művészetet úgy lehetne jellemezni: spirituális rokokó. Feminin művészet volt ez, egy matriarchális világ művészete! Akkor a nő volt ébren, és a férfi aludt; most a nő alszik, és a férfi éber. (...) Alighanem ez volt az emberiség harmadik nagy korszaka.
  • Első a hyperboreus, aranykori, derűs-sztatikus; jelképe: kő. "Létezem."
  • Második a lemuriai (csendes-óceáni, elsüllyedt kontinens), ezt a virágszerűség, vitalitás jellemezte; jelképe: növény. "Létezem, hogy virulhassak."
  • Harmadik a gondvánai érzelemkultúra; jelképe: állat. "Létezem, hogy örülhessek."
  • Negyedik az atlantiszi, intellektuális, meditáló, védikus; jelképe: ember. "Létezem, hogy tudhassak."
  • Ötödik az európai, arisztotelikus, individuális, cselekvő; jelképe: manó. "Létezem, hogy alkothassak.
  • Hatodik lesz Eldorado, az intuitív korszak, melynek előképe a néger kultúra; jelképe: tündér. "Létezem, hogy szerethessek."
  • Hetedik és utolsó az apokaliptikus kor; az ember lerázza a testhez kötöttség nyűgét; jelképe: angyal. "Létezem, hogy hazatérhessek." "
Tíz évvel később, 1956-ban jelent meg a költő A hallgatás tornya című kötete, s ennek kiemelkedően nagy verse a Hatodik szimfónia, mely szintén igazolja az idézett levélben exponált gondolatok folyamatos jelenlétét Weöres költői világában. A mű tételei: A teremtés – Az ősidő – A történelmi korszak – Állandó a változóban.
E kimeríthetetlenül nagy téma egyetlen részletét szeretném még pár percre figyelmük fókuszba helyezni: az Átváltozások című szonettciklust. A 40 szonettből álló ciklus eredetileg 30 szonett volt, és a fent említett Tűzkút című kötetben jelent meg (1964). Az Egybegyűjtött írások 1970-es első kiadásának előkészítése során viszont további 10 szonett került a ciklusba, mely így négy decasra tagolható, következetesen szerkesztett műegésszé alakult. A ciklussal szinte minden Weöres-kutató foglalkozott, mindenekelőtt Bata Imre és Kenyeres Zoltán. Bata Imre szerkezeti modellje nyomán szeretném a cikluskompozíciót röviden ismertetni.

Weöres Sándor: Átváltozások  40 szonett (1958-1961)
In: 1)   Tűzkút, Bp. 1964 (30 szonett, eredeti sorrendben),
     2)   Egybegyűjtött írások II. Bp. 19701 (40 szonett, újabb sorrendben)
 
A szonettciklus szerkezete
(Bata Imre nyomán)
 
A   (I. decas)
1)    Ünnepélyes szónoklat
2)    Hszi Csün hercegnő
3)    Proteus
4)    Hephaistos
5)    Marsyas és Apollon
6)    A medve-ős
7)    A kettébomlott Hermaphroditus
8)    Az ősanya szól ivadékaihoz
9)    Az akasztott isten
10)  A meddő terebély
 
B   (II. decas)
11)  A nyüzsgés
12)  Arlequin
13)  A kilyukadt világ
14)  Az elhomályosult ablak
15)  Történelem
16)  Népvándorlás
17)  A holnap születése
18)  Jelenlét
19)  Metropolis (1950)
20)  Autophagia
 
C   (III. decas)
21)  Terror
22)  Contrapposto
23)  Tenebrae
24)  A makacs élet
25)  A jövendő költészete
26)  A rajzvázlat
27)  Suhanás a hegedűkön
28)  Grammatikai személyek
29)  Spirális
30)  Hármas-egység
 
D   (IV. decas)
31)  Aoidos a Múzsával
32)  Nature morte
33)  Animus
34)  Anima
35)  Önéletrajz (Bori Imrének)
36)  A barlang ívei
37)  Hekaté
38)  A benső végtelen (Várkonyi N.-nak)
39)  Ascensio
40)  In aeternum
 
Értelmezések:
 
A  1: Bevezető szonett.
    2–10.: "Az alkotófenomén megszemélyesítése".
    2–5: Az orphikus fázisra / költészetre utalnak.
        2.:"A létben tudatos élet széttört sorsképlete: hasadt disznócsülökre írott sors";
        3.: "határhelyzetben alakoskodik";
        4.: "egyensúly, erő és tudás";
        5.: "a tudás akarása; a megölt Orpheus inkarnációja";
   6–10.: "A praeorphikus / költészet előtti fázisra utalnak, a Saturnus-időből vett jelenések."
        6.: "Az időtlen idő, a természeti állapot képei";
        7.: "a természet kettébomlása", férfi és nő;
        8.: "a hold kiszakad a földből", elmagányosodás;
        9.: "a megválthatatlanság; a Saturnus-idő alámerül";
      10.: "az alkotóerő visszahanyatlik", a kettősség és az egység emléke marad.
 
B "A létben tudatos élet új világkorszakának– a történelmi időnek – képsora."
 
C "Az előbbire való reflektálás változatai. Az öntudatlan leigázható, a tudatos uralkodik. Az élet természetének paradox minősége: a paradox logika érvénye Ebben az azonosság elve kiegészül a nem-azonossággal, a legyen mellett egyenrangú a ne legyen, v.ö. Tenebrae".
 
D "Az életből a létbe való átsiklás; a költő elfordítja tekintetét az életről. A feminitas mint Animus, a masculinitas mint Anima jelenik meg. A halálfélelem értelmetlen, lefelé húz (descensio), csak ami nem valósult meg bennünk, a nem-létünk, az halhatatlan. Aki nem fél a haláltól, az fölemelkedik (ascensio). Életünk tehát létünket nem-létként tartalmazza! Felsjlik ebben a Nirvána-eszme és a pythagoreus halhatatlan lélek-elmélet egyránt. In aeternum: a vég, de lehet újra kezdet is. Mert azonos a kezdet és vég a kör kerületén. Íme, Hérakleitos is itt, más költői szinten. Luna az Eszme érzéki képe; az idegen zűr, minden, ami nyüzsgés, csak érinti, a Jelenlevő nagy Ész -től (A/1től) négy szerpentinen jutottunk föl.

Az öntudatlan élet létteljességén – a létben tudatos élet úttalan útjain, khaoszán –a halálon túljutva– az Eszme magasságáig.
 
Határhelyzet (Próteus), s ez a határhelyzet lesz a költészet tere.
Az élet részleges, töredékes, hiány, magány; erre az alkotás szabadsága a kiút. Sorsegység nincs, a kettészakadt a sors. A hiányból felépíthető, ami nincs. A káosz ellen: rend, tagolt formák.
Az átszellemített élet a lét teljessége.
Weöres Sándor számára tehát az antikvitás: izgalmas, nyugtalanító stációk sora, de nem végállomás; fontos fokozatok sora, de nem a teljes beavatás. Nem több, de nem is kevesebb, mint újra és újra felbukkanó éltető forrás az ősidők és az ősidők mélyén rejtőző őstudás felé vezető úton.
 
Kézirat. Az előadás elhangzott a VI. Ókortudományi Konferencián, Budapesten, 2004. május 28-án

A bejegyzés trackback címe:

http://szgaboragnes.blog.hu/api/trackback/id/tr572384812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.