Tisztelt Hallgatóság! Kedves Kollégáim! 

 
Mindenekelőtt többszörös köszönettel tartozom azért, hogy a római szellem őrzői, azaz a latintanárok országos fórumán szót kaphattam. Köszönet illeti mestereimet, akik tanítottak; köszönet illeti mentoraimat és barátaimat, akik önzetlen szeretettel biztattak és segítettek, s köszönet illeti e rendezvénysorozat előkészítőit és szervezőit – elsősorban Benőné Hegyi Amáliát –, akik lehetővé tették, hogy itt megszólalhassak.
 
A latin szellem és nyelv honi sorsa – a világi és reál középiskolában legalábbis – megpecsételődni látszik: az utóbbi hat év alatt a „támogatott” kategóriából a „tűrt” kategória aljára csúszott vissza, az egyre silányabb színvonalú, ún. „általános” műveltséggel párhuzamos mozgásban. Az idegesítően örökzöld kérdésre tehát – Kell-e a latin? – melyre olyan személyiség is, mint Borzsák István professzor, egy egész kötetnyi dokumentumot összegyűjtve és az írástudó felelősségével elmélkedve igyekezett elfogulatlan választ keresni és találni, nos, erre az újabban kimondatlan kérdésre az oktatásügy gyors egymásutánban két választ vágott rá; a harmadik, a végső még várat magára. Egyelőre még nincs olyan vakmerő, egyszersmind szűk látókörű felelős személy, aki ki merné mondani a "nem"-et, de ez csak idő kérdése. Mestereink fényénél évekig érlelődvén nem erre készültünk. Nem erre készültem én sem, de nem baj.  Kilépvén az ő fénykörükből a gondoktól beárnyékolt valóságba, most itt állhatok, ebben a számomra nagyon fontos pillanatban azok előtt a kevesek előtt, akik még körülveszik egy sokaktól elhagyott oltár szelíd tüzét. Luther híres szavait adaptálva: „Itt állok, másként nem tehetek”, hogy összeszedjem és Önök elé tárjam a római szellem egyik kései, nem egészen tisztázott státuszú, ha úgy tetszik: félreértett reprezentánsának egynémely arcvonását és művének főbb vonásait.
 
Előadásom apropóját nem csupán az adja, hogy – egy szöveg erejéig – ő is szerepel a gimnáziumi tankönyv III. kötetében, hanem az a nem titkolt szándék is, hogy fölhívjam a figyelmet rá; hogy fölvessek bizonyos kérdéseket a vele kapcsolatos konvencióknak, sőt előítéleteknek – ha nem is a lerombolása, de – a megingatása érdekében. Szeretnék legalább utalni a nézetem szerint fontosabb, de mindmáig érintetlen vagy megoldatlan rejtélyek egy részére is.
***
Aulus Gellius – egyetlen ránk maradt műve alapján – a második századi archaizáló antikvárius–polihisztor prototípusaként, műve pedig a klasszika–filológia egyik fontos forrásaként él a tudományos köztudatban. Az, hogy archaizáló, sőt „antikvárius”, ráadásul polihisztor, nem több, mint sommás közhely – és tegyük hozzá: sokszor elnéző–lenéző hanghordozással emlegetett közhely –, még a második századdal foglalkozó szakirodalomban is; az viszont, hogy műve az ókortudománynak máig is fontos „lelőhelye", olyan tény, mely a tudományos és szakmetodikai publikációk napi gyakorlatában bármikor ellenőrizhető és igazolható.
 
Gellius művének ismertsége és népszerűsége – a koronként változó számú olvasóközönség körében – időnként a legolvasottabb római szerzőkével vetekedett, és életrajzírói azt is feljegyzik, hogy a későókor, a középkor és a reneszánsz olyan óriásai, mint Macrobius, Nonius Marcellus, Augustinus vagy Rotterdami Erasmus is sokra becsülték, szívesen olvasták, gyakran idézték. Augustinus pl. a De Civitate Dei-ben így jellemzi: „Vir elegantissimi eloquii et facundae scientiae” (9.4), Erasmus görög közmondásgyűjteményének egyik megjegyzése  szerint pedig Gellius művének stílusánál  „nihil fieri potest neque tersius, neque eruditius” (Adagiorum Chilias [Collectanea ]1.4,37).
 
Ám Gelliust nem kényeztette el az utókor: megítélése mindig is ellentmondásos, sőt ingadozó volt, egyfelől művének tudományos és kultúrhistóriai nélkülözhetetlensége, másfelől viszont műfaji szokatlansága, besorolhatatlansága miatt. Kevésbé választékosan, de plasztikusan fogalmazva: Gelliussal mindig is úgy bántak, mint holmi örömlánnyal: ha szükségük volt rá, fölkeresték, egyébként nem sokra becsülték… És ez a "bánásmód" nagyjából a mai napig tart. Félreértés ne essék: szó sincs arról, hogy Gelliust egy lapon kellene emlegetnünk a próza arany- vagy ezüstkori mestereivel. Az ő műve merőben más, mint a klasszikus remekművek, ahogy az ő kora is merőben más, mint az arany- és az ezüstkor volt.  Az összehasonlítgatásoknak egyébként sincs  sok értelmük; sok téves nézet, sok melléfogás született és születik ma is a mindenáron való méricskélésből. De a római irodalom fejlődési ívének meghúzása esetén pl. még a nagy Otto Ribbecknek sem lett volna szabad sine dubitatione ignorálnia Gellius nevét és művét magyarul is megjelent könyvében [1], vagy (más példával élve) még a kétségtelenül igen kiváló Pecz Vilmosnak sem lett volna szabad olyan részrehajló és drasztikusan elmarasztaló kitételt beszerkesztenie a századforduló nagyszabású vállalkozásába, az akkor egyetlen magyar nyelvű Ókori Lexikonba, mint amilyenre Incze Béni – kolozsvári gimnáziumi tanár – Gellius-cikkének summázata sikeredett. [2] Főleg azért nem lett volna szabad ezt tenniük, mert az elhallgatások és sommás ítéletek többnyire nem önálló kutatásokon, hanem valaha élt, más ízlésirányú és más, régen meghaladott tudományos iskolákhoz tartozó nagyságok műveinek kompilációján és adaptációján nyugodtak… Vajon nem érezte soha senki mulatságosnak, hogy sokszor a „kompilátornak” aposztrofált Gellius ismertetése maga is valami  kompiláció??
(Jó példa erre az egyetlen „teljes” bilinguis Gellius-kiadás fordítóinak, Barcza Józsefnek és Sós Józsefnek az a „confessioja”, miszerint fordításuk előszavául egy korabeli, népszerűnek mondható Gellius-biográfus: Th. Vogel tanulmányát [3] vették át és fordították le magyarra – annak összes tévedésével és hiányosságával együtt, mert – mint mondották – máshoz nem jutottak hozzá...) 
 
A rémhír terjedésének sémájára a latinitas viva hosszú évszázadai alatt elterjedtek bizonyos foghíjas legendák Gelliusról: az „önállótlanságáról”, a „plágiumairól” és „csúsztatásairól”, főleg pedig művének jellegtelenségéről: a „se füle, se farka” szerkesztetlenségről, időnkénti „megbízhatatlanságáról”, miegyébről.  Sajnos, nem Gellius műve él igazán ma sem, hanem egy – helytálló és teljesen téves nézeteket egyaránt tartalmazó – hagyomány, amely a potenciális olvasót és az ifjú filológust elriasztja, illetve gyanakvóvá teszi, a pályája zenitjén lévő tudóst pedig már nemigen tudja lázba hozni, vagy egyszerűen nem érez elég erőt ahhoz, hogy kiválogassa az érett, ép búzaszemeket az ocsú közül …     
 
Gellius itthoni "helyzete", irodalomtörténeti "státusza" ma sem jobb, mint a századfordulón volt, ám igazságtalan lennék, ha nem említeném Adamik Tamás professzor négykötetes irodalomtörténetének[4] az archaizálók vezéralakjaival, Frontoval és Gelliusszal foglalkozó fejezetét, mely már érdemben szól a második századról és benne Gelliusról is. Noha terjedelmében nem hosszabb egy átlagos regényfejezetnél, mégis nagyon fontos, sőt úttörő jelentőségű az, hogy a szemléletükben korszerű, naprakész háttérismeretekkel felvértezve, a külhoni kutatások minden új eredményét igyekszik korrekt, szélsőségektől mentes tárgyilagossággal közölni a magyar olvasóval.
 
Ezt a munkát leszámítva azonban a hazai klasszika-filológiát továbbra sem érdekli Gellius – suo iure. A bibliográfiákat, katalógusfiókokat és a publikációs jegyzékek egy részét végigböngészve megállapítható, hogy 1997-ig bezárólag nincsenek Gelliusról szóló tanulmányok – még az ifjú filológus nemzedék tollából sem. Valahogy nem látnak fantáziát benne, holott a késő császárkori szerzők, főleg a költők – Decimus Magnus Ausonius vagy Claudius Claudianus – kutatása itthon is valóban megkezdődött. Az  ELTE LatinTanszékének szakdolgozat-szekrényében is mindössze egyetlen, szabványkötésben megbúvó kéziratot találtam, mely Gellius vallástörténeti caputjaival foglalkozik, nem túl eredeti és mély, de mégiscsak továbbírható állapotban.
Változatlanul jelen van azonban Gellius a "felhasználói" gyakorlatban, azaz a filológusok manapság is idézik mint forrást, és változatlanul merítenek belőle az antológiák szerkesztői (noha többnyire ugynazokat a caputokat), a nyelvtanulás segédkiadványainak összeállítói, a latin és nem latin szakosok "blattolási" vagy fordítási készségét edző tanárok, sőt a latin nyelvi versenyeken is elő-előfordul a Noctes Atticae egy-egy kevéssé ismert fejezete.[5]
 
Az iméntiek alapján úgy tűnhet, hogy Gellius "helyzete" itthon nem is olyan siralmas, tehát nem jogos az elégedetlenség. Hiszen itt van, jelen van a klasszika-filológia, az irodalomtörténet, az ismeretterjesztés és a latintanítás minden szintjén, nap mint nap. Más késő császárkori prózaírók még ennyire sem ismertek és idézettek – mondhatnók. Éppen erről van szó, hogy a mai gyakorlat is a hagyományon nyugszik, a hagyomány pedig az, hogy Gellius elsősorban forrás, tehát természetes hivatkozási alap, másodsorban olvasmányos, jó stiliszta, tehát jó gyakorlási terep. Ám az nem hagyomány, hogy Gellius – író, azaz auctor is volna, tehát ebben a vonatkozásban ma is halott.
 
Saját házunk tájáról is szólva: a gimnáziumi latin nyelvkönyv író–szerkesztői szerencsésen tértek el a "felhasználói" gyakorlattól, amikor egy novellisztikus caputot választottak (az 5.14-et)  tehát Gelliust, az írót igyekeztek bemutatni a diákoknak. A szöveg első négy és utolsó két mondatának (vagy §-ának) elhagyása viszont módszertanilag már nem volt szerencsés, egyrészt mert így nem teljes, nem kerek az elbeszélés (holott lehetne), másrészt mert az apróbetűs bevezetőben utalás történik Gellius forrására és az író Apiónnal kapcsolatos véleményére, miközben éppen ez (valamint a történet lezárása) hiányzik a szövegből.[6] Továbbá a latin nyelvet harmadik éve tanulók számára nem szerencsés, azaz fölösleges "egyszerű"-nek, "könnyen olvasható"-nak minősíteni az eredeti mű stílusát, nemcsak azért, mert egyáltalán nem biztos, hogy a diákok könnyűnek találják, hanem azért is, mert ez csak részben, relatíve igaz: abszolút értelemben nem minden Gellius-szöveg olyan könnyű. Egy átlagos gimnazistának biztosan nem az.[7]
 
Ami Gellius művének hozzáférhetőségét illeti: teljes magyar Gellius csak egy van, a már említett 1905-ös Barcza–Sós-féle bilinguis kiadás: két, mindenre elszánt latintanár vállalkozása, mely a maga idejében és a maga nemében nagyon jó volt, hiszen fontos kultúrmissziót töltött be a századfordulón. Ennek köszönhető ugyanis, hogy a teljes szövegkorpusz olvasható lett latinul és magyarul is. Létezik egy kifejezetten a nagyközönségnek szánt magyar nyelvű kötet is 1968-ból. Ez a kiadás a közel 400 caputból álló mű legérdekesebbnek ítélt 110 fejezetét tartalmazza – modern magyar fordításban. A kiváló válogatás Simon Róbert, a remek tolmácsolás az ismert jeles klasszika-filológus, Muraközy Gyula munkája, akinek utószava is nívós, értékes írás. Bár fő célja az ismeretterjesztés – egynémely vitatható kijelentése ellenére –, szakmailag is újszerűen látja és láttatja Gellius korát és művét. A szerkesztő és a fordító alapvető célja éppen az író Gellius bemutatása volt: talán ezért sikerült olyan remekül – szórakoztatóra, egyben tanulságosra –  ez a kötet, s ez arra is jó példa, hogy hozzáértéssel, éles szemmel mi mindent lehet "kihozni" egy íróból. Talán éppen azt, amire ő maga is mindig vágyott, de ami valami miatt nem sikerült neki. Ez a kötet olyannak mutatja őt, amilyennek minden bizonnyal önmagát látta vagy szerette volna látni: tudós–írónak, azaz egyszerre tudósnak és szépírónak is. De ez a gondolat már átvezet bennünket a Gellius-filológia nyílt vizeire, melyeken hajózni sosem volt és ma sem egészen veszélytelen. Mint látható lesz, akad útközben „Bermuda-háromszög” és „Jóreménység-fok” egyaránt, és Erasmustól máig – az utóbbit vágyván elérni – sokan odavesztek az előbbi közelébe merészkedvén. Ám a rébuszokban való beszéd helyett nézzük meg: hányadán áll ma a tudomány Gelliusszal!
Külföldön az utóbbi száz évben lényegesen többet foglalkoztak Gelliusszal, mint nálunk valaha is. A német iskola az ő kutatását is szívügyének, de legalábbis szakmai kötelességének tartotta, és amennyire az imént kárhoztatott tradíció engedte, aprólékosan igyekeztek feldolgozni minden sorát. Mintaszerűek a régebbi kiadások is (itt főleg Hertz 1853-as editio maior-jára gondolok), Carolus Hosius 1903-as kommentáros kiadása pedig a Gellius-filológia bibliája lett. (Egyébként Hosius írta a Pauly-Wissowa-féle Reálenciklopédia Gellius-szócikkét is.) A franciáknál a kiváló breton második század-kutató, René Marache egyengette Gellius 1967-es franciaországi kommentáros kiadásának útját;az angoloknál korábban Henry Nettleship (1883-1885) és Charles Knapp (1894) írt tanulmányokat Gelliusról, újabban P. K. Marshall rendezte sajtó alá a Noctes Atticae 1968-as egynyelvű, jegyzetes (oxfordi) kiadását; a Harwardon a húszas évek végén John C. Rolfe adta ki Gellius tengerentúli kétnyelvű kiskommentáros változatát a LOEB-klasszikusok latin sorozatában. Itáliában L. Gamberale és G. Maselli foglalkozik részkutatásokkal; G. Bernardi Perini a szövegkritikai kérdésekkel; az 1985-ös bolognai kétnyelvű Gellius-kiadás és a szinte egyetlen teljes Gellius-bibliográfia megjelenése pedig Franco Cavazza tehetségét és munkáját dicséri. Ám manapság már egyre több Gellius-kutató dolgozik Kelet-Európában is, így Romániában pl. D. Popescu elkészítette a Noctes Atticae román fordítását (1956), de tudunk cseh, lengyel, sőt albán nyelvű Gellius-tanulmányról is. Amerikában a fiatalabb filológusok is foglalkoznak vele; jelenleg Barry Baldwin Gelliusra vonatkozó cikkei talán a legnépszerűbbek – még Hollandiában is …
 
Utoljára hagytam korunk – szerintem – legkiválóbb angol gellianistájának, az oxfordi Leofranc Holford-Strevensnek a nevét, aki 1988-ban bocsátotta útjára minden szempontból igen kiváló és alapos Gellius-monográfiáját, mely már nemcsak Londonban, hanem Amerikában is megjelent, és amely mára a modern Gellius-kutatás nélkülözhetetlen kézikönyve lett. Holford-Strevens továbbá a 80-as évek elején – nagydoktori disszertációjaként – legújabb kutatásai alapján kommentárt készített a Noctes Atticae teljes második könyvéhez; ezzel tkp. ír kollégájának, Hazel Marie Hornbsby-nak 1936-ban Dublinban megjelent munkáját, Gellius első könyvéhez írt kommentárját folytatta. Azt mondhatjuk tehát, hogy – az itthoni állapotokkal ellentétben – Gellius tanulmányozása Európában a múlt század közepétől tkp. folyamatos volt, manapság pedig kifejezetten a reneszánszát éli nemcsak ez a több tekintetben titokzatos császárkori szerző, hanem kora, a második század is. A vele foglalkozó tanulmányok eleinte – természetesen –  kezdetlegesek voltak, ami nem csodálnivaló: Gelliusszal kapcsolatban minden fontos kérdés megoldásra várt, és nem egy közülük megoldásra vár ma is. Csak felsorolni tudom, mi minden nyomasztotta és akadályozta is egyben a kutatókat; melyek azok a kérdések, amelyeknek a tisztázását minden egyes kutatónak szinte elölről kellett és ma is elölről kell kezdenie:
 
·  mindenekelőtt ilyen az életrajz kérdése, mely a mai napig tisztázatlan;
·  ilyen a Noctes Atticae műfajának kérdése (ti. az, hogy rendhagyó szépirodalmi műről vagy egyfajta tudományos műről van-e szó?), s ez nem tud nyugvópontra jutni, amíg szűk és tradicionális műfaji kategóriákon belül gondolkozunk;
·  ilyen a kompozíció kérdése (nevezetesen az, hogy van-e a műnek valamilyen értelemben vett szerkezete avagy teljesen ötletszerű-e a caputok egymásutánja, tehát hogy a mű konstrukció vagy continuum-e), s ez szintén eldönthetetlen, amennyiben a kompozíciót sem leszünk képesek máshogy, csupán szépirodalmi értelemben felfogni;
·  ilyen a „Gellius mint forrás és Gellius forrásai”— problematika, Holford-Strevens egyik tanulmánycímével szólva: a fact and fiction vagyis a hitelesség és eredetiség kérdése, amely nagy kihívás a forráskritika számára, és – meggyőződésem szerint – mindaddig megoldatlan lesz, míg a műfaj kérdése nem tisztázódik;
·  végül, de semmiképpen nem utolsósorban ilyen Gelliusnak a hagyományhoz és a kortársakhoz való viszonya, tehát az értékrendjét kettősen befolyásoló múlt és jelen kérdése, mely csak az előbbiek alapján és után térképezhető fel megnyugtatóan.
 
Adott tehát egy sor ”kényes” kérdés, s ezek alapján tisztán látszanak a feladatok is. Egy modern  és még autentikusabb Gellius-kép kialakításához mindenekelőtt további biográfiai, műfajtörténeti és -elméleti, valamint még alaposabb forráskritikai kutatásokra lesz szükség.  Hogy konkrétan mi mindennel kell szembenéznie a kutatásnak a gyakorlatban, azt bármily röviden is, de – az előbbi sorrendben haladva – exponálnom kell.
Legelső akadálya a tisztánlátásnak a biográfiai adatok gyér száma, helyesebben az a tény, hogy Gelliusnak a mai napig nincsen bizonyítottan biztos születési és halálozási dátuma (a közbülső mozzanatokról nem is szólva), holott a Noctes Atticae hemzseg az önéletrajzi utalásoktól.[8] Ezért minden gellianista igyekszik megírni a maga Gellius-életrajzát; ezek között vannak is átfedések, illetve egyezések, de a két legfontosabb adat máig vitatott. Mindenki a magáéra esküszik, a magáét igyekszik bizonygatni, természetesen közvetett bizonyítékok alapján. Nem kell túlzottan dramatizálnom a helyzetet, hogy belássuk: az életrajzi fogódzók mindenfajta életműkutatás sine–qua–non-jai; egész  hipotézisek válnak romhalmazzá, ha a legkisebb adat módosul vagy újabb adat kerül elő. Elég reménytelen, de megpróbálom összefoglalni azt, amit tudnak vagy tudni vélnek Gellius életéről.
 
Az író nem az első az ismert Gelliusok között. Ez a nemzetség szamnit eredetű, és történetük a Kr.e. IV. század végéig nyúlik vissza. Két híres őst tart számon a klasszika-filológia: a második szamnit háborúból (Kr.e. 305; 326-304) ismeretes Statius Gelliust, aki a rómaiak fogságába került (Liv.9.44) és Egnatius Gelliust, aki a harmadik szamnit háborúban (Kr.e. 295; 298-290) jeles hadvezér volt. E két lehetséges ős valamelyikétől származtak a későbbi Gelliusok. A nemzetség négy későbbi sarja már sokkal ismertebb.
 
·  Az idősebbik Lucius Gellius Poplicola – aki mint hadvezér hatalmas vereséget szenvedett Spartacustól – a Kr.e. 72 év egyik consula, a 70-es év censora és Cicero visszahívásának lelkes híve volt. (Florus 3.20 és NA 5.6)
·  Testvére, Gellius Poplicola viszont a hírhedt Clodius barátja, következésképpen Cicero ádáz ellensége.
·  Az ifjabbik Lucius Gellius Poplicola (ő az azonos nevű Gellius fia) már igencsak elfajzott e sok érdemet szerzett nemzetségtől: nemcsak Brutus és Cassius életére tört (Kr.e. 43-ban), hanem még saját apja ellen is ármánykodott, majd Marcus Antoniushoz csapódván 36-ban az egyik consul lett, és ott volt Actiumnál is.  (Dio Cass. 49.1)
·  E sorban a legérdekesebb Cnaeus Gellius annalista író, a neves Lucius Caelius Antipater "kollégája", a Gracchusok kortársa, aki "ab urbe condita" megírta Róma történetét, és akire négyszer is történik hivatkozás a Noctes Atticae-ban, nyilván azért is, mert a személyisége és évkönyve közelebb állt az író Gellius lelkületéhez, mint marcona vagy karrierista elődeié. 
 
Gellius négy közléséből kettő érdektelenebb, a harmadik az elveszett nyolcadik könyvben volt (tehát nem olvasható), a negyedik viszont nemcsak fennmaradt, hanem különlegesen ritka és szép részlet, ezért itt álljunk meg egy rövid excursus erejéig!                                                    
 
Az említett szöveghely a NA 13.23-ban található. Ebben a caputban Gellius Mars feleségének, Neriónak a névváltozataival foglalkozik – archaikus imaszövegeket vizsgálva. Az egyik – talán a legszebb – imát éppen Cnaeus Gelliustól veszi át és idézi. Az annalesből vett idézet viszont maga is egy idézet: Cnaeus Gellius is átvette valahonnan (H.Peter fragmentum-gyűjteményében[9] utána lehetne nézni, hogy honnan), tehát tkp. kettős átvételről van szó. Ez a fohász hűen tükrözi az archaikus kori szakrális nyelv minden méltóságát, tömörségét, megindítóan egyszerű szépségét. Csak ámulni lehet e legősibb értelemben vett carmen ritmikáján – valóban vers- és nem prózaritmusnak halljuk ma is! –, mely a növekvő, majd csökkenő hosszúságú kólonok egymásutánjával az egyetlen versmondatból álló fohászkodást a szerkesztés révén  rétorikus erejűvé, a stílus, a művészi nyelv révén pedig költőien szárnyalóvá teszi. Gnaeus Gelliusnál az imát Hersilia, Romulus szabin felesége mondja Titus Tatius curesi király színe előtt – békéért esedezve.   
 
Olvassuk el együtt! *(Handout V.)Apont)   
« .... qui leget Gn. Gellii annalem tertium, in quo scriptum est Hersiliam, cum apud Titum Tatium verba faceret pacemque oraret, ita precatam esse:
 
"Neria Martis te obsecro, pacem da, te, uti liceat nuptiis propriis et prosperis uti, quod de tui coniugis consilio contigit, uti nos itidem integras raperent, unde liberos sibi et suis, posteros patriae pararent."»  
(Noctes Atticae 13.23,13)
 
A szöveg megértéséhez tudni kell, hogy az "itidem" elliptikus megfogalmazás, tehát gondolatban kiegészítendő kb. így: "itidem, uti olim te", vagyis "éppúgy,ahogy egykor téged". A magyarázat pedig egy későarchaikus Mars-mítoszváltozat, mely szerint Mars elrablás vagy szöktetés útján szerezte meg magának Neriót, akit végül is menyasszonyává, majd feleségévé tett. Mivel az ima beszédhelyzete Titus Tatius idejébe vezet vissza, az elliptikus szerkesztéstől nem válik homályossá a szöveg, hiszen nyilvánvaló a párhuzam a szabin nők elrablása és Nerio egykori elrablása között. Ezek után az értelmező fordítás kb. így hangzik:
 
 
« ... aki el fogja olvasni Cnaeus Gellius annalesének harmadik könyvét, melyben az áll, hogy Hersilia, amikor Titus Tatius színe előtt békéért esedezve beszédet mondott, imígyen fohászkodott:
 
"Mars Neriája, hozzád könyörgök, adj nekünk békét! Hozzád könyörgök, hogy el nem múló, boldogító házasságban élhessünk. Mert a te hitvesed szándéka szerint jutott nekünk osztályrészül, hogy éppúgy – mint egykor téged – szüzen ragadjanak el minket, s utána maguknak, népüknek gyermekeket, a hazának utódokat nemzzenek!"»                                    
(Noctes Atticae 13.23,13)
 
Az alaposabb szövegelemzésre most nincs mód, de egy szempontra azért utalnék. Nem lehet nem észrevenni a tagolás tökéletességét.
(Vessünk egypillantást a Handout V.B) pontjára, és próbáljuk értelmezni, ami ott látható!)
 

Az összesen 9 kólonból álló mondat egyes kólonjainak elemei előbb azonos számúak (az 1.,2.,3. és 4. kólon kételemű), majd hirtelen megnő a számuk (az 5. kólon 6 elemű), utána pedig fokozatosan csaknem az kezdőszámig csökkennek, mintegy "visszahúzódnak" (6. és 7. kólon 5 elemű, a 8. 4 elemű, az utolsó 3 elemű). Az ima komolyan, mély alázattal és csöndesen kezdődik, pontosan a közepén hirtelen szenvedélyesen – szinte kétségbeesetten – magas régiókba csap át, majd lassan leereszkedik, leível, csaknem megnyugszik. Hersilia megbékél, s a kezdeti alázat csöndjében várja az istenség numenjét, azaz rábólintó, jóváhagyó erejének megjelenését. Mivel a "Nerio" szabin szó, és a jelentése állítólag "erő"; ebből  – valamint a  "da pacem" kitételből valószínűsíthető, hogy Hersilia nem a hadisten Mars, hanem az ősibb, a termékenységisten-Mars hitveséhez imádkozott, s ebben a vonatkozásban Nerio is termékenységistennő. A  későbbi szinkretikus folyamatok nyomán alakul ki ennek az archaikus kultuszból leképezett mítosznak és az Arész – Aphrodité-mítosznak a kontaminálásából  Mars és Venus  kettőse. Ami pedig a "da pacem" kifejezést illeti: e sóhajszerű fohász himnikussá bővített (de már a béke bizonyosságát állító) megismétlésével találkozunk pl. Lucretiusnál a Venus-himnusz végén, szó szerint így:

 
„Hunc tu, diva tuo recubantem corpore sancto
circumfusa super, suavis ex ore loquellas
funde petens placidam Romanis, incluta, pacem …"  (Lucr. I.38-40)
 
A bravúros rétorikus kompozíciónál nem kevésbé csodálatraméltó a szöveg költői stilisztikája sem. A mondatrészek szórendi párhuzama, a parataktikus és alárendelt tagok egyensúlya, az elliptikus szintaktikai és stilisztikai megoldások, az anaforák mellett a legszembetűnőbb az alliterációk nagy száma: a vezérszólamban a b-p, a d-t és a g-k-c hangok, illetve kombinációik előfordulása juttatja érvényre az ima lényegét; a magánhangzók közül az -i- illik leginkább a női ajkon felhangzó fohász hangulatához, tartalmához, és a vezérszólamban az -i- is domináns hang: „pacem da, uti... nuptiis propriis et prosperis uti... de tui coniugis consilio contigit ... itidem integras raperent ... posteros patriae pararent” A rétorikusság és a költőiség kettőssége az ima tartalmára is jellemző.
 
Ez az excursus talán azért nem volt felesleges, mert érzékeltetett valamit egyrészt a Gelliusék által bálványozott archaikus római kultúra magasságaiból, másrészt mert pl. itt is tetten érhető a szóbeli kultúra hagyományozásának folytonossága, ami már Gnaeus Gellius korában sem a szóbeliség, hanem főleg az írásbeliség által vált lehetségessé.
 
Gondoljunk bele, hogy ez csak egyetlen mondat, s a NA-ben százszámra fordulnak elő hasonló következtetésekre alkalmas caputok! Ez a részlet egyszersmind bepillantást enged Gellius ismereteibe, stíluskészségébe, vagyis a kiválasztás nem könnyű művészetébe is; az egész caputot tanulmányozva pedig a munkamódszeréről is fogalmat alkothatunk.
 
De térjünk vissza a gens Gellia-hoz, annál is inkább, mert maga az író következik!
*(Most vehetjük hasznát a Handout III. pontja alatt található biográfiai táblázatnak.)
A század eleje óta máig van olyan sejtés, hogy maga Aulus Gellius  talán egy afrikai coloniából származott (L.H.-S.), de vannak, akik ezt a lehetőséget vagy eleve kizárják (Graham Anderson), a legtöbben pedig figyelmen kívül hagyják. Gellius születési helye ismeretlen; valószínűleg Róma vagy Róma környéke, mert serdülő- és ifjúkorára tett utalásai mindig Rómára vonatkoznak. Születési évét változatosan datálják a filológusok. Egy bizonyos: a Kr.u. II. század első harmadában született, de míg az olasz B. Romano a század legelejére, addig Fritz Weiss 113-ra, az angol és az amerikai kutatók: Henry Nettleship és John C. Rolfe 123-ra, a századforduló német iskolája, vagyis Teuffel és  Carl Hosius 130-ra teszik; újabban Leofranc Holford-Strevens 125 és 128 közé datálja. Nincsenek támpontok, művében fellelhető belső érvek is alig, de az biztos, hogy eszmélkedése, különösen pedig művének írása idején Hadrianus császár már nem élt, mert a Noctes Atticae-ban csakis „divus”-ként, azaz megistenültként említi őt. Ugyanilyen bizonytalan halálának helye és ideje is; a hely valószínűleg szintén Róma, az időpontot pedig (általában 46, 50 vagy 52, esetleg  még több évnyi élettartammal számolva) Weiss 165 előttre, Teuffel és Rolfe 169-re, Hosius és az újabb kutatók a 170-es vagy a 180-as évekre datálják. A rekonstruált Gellius-életrajz közbülső eseményei nagy vonalakban tudhatók ugyan, de szintén csak hipotetikus dátumokkal. Ezek szerint mint nobilis, sőt nobilior, igen alapos, jó nevelést kapott, nagy műveltségre tett szert már az Urbs falain belül. Szülei nyilván jogi pályára szánták, és egy későbbi életszakaszában (ha nem is folyamatosan) a gyakorlatban is próbára tehette jogi ismereteit. Ifjúkori tanárai grammatikából Sulpicius Apollinaris, rétorikából a kor két kiváló rétora, Titus Castricius és Antonius Iulianus voltak, és már ekkor kapcsolatba került későbbi mestereivel, Marcus Cornelius Frontoval és Favorinusszal is. Azonban még ifjan – filozófiai ismereteinek elmélyítése végett –  hosszabb ideig (mint mondja: „négy évszakon át”) élt és tanult Athénban; ott kezdte el a Noctes Atticae írását.  Athénban mindenekelőtt a platonista filozófus és szónok Calvisius Taurust és – egyszer-kétszer – a cinikusból lett keresztény vándorfilozófust, Peregrinus Próteust hallgatta. Bejáratos volt a már idősödő Tiberius Claudius Herodes Atticus (101-177) szónokiskolájába, sőt Marathón melleti, cephisiai nyaralójába is; látta Eleusisban a misztériumokat; Calvisius Taurusszal együtt járt Delphoiban a pythói játékokon; hajókirándulás keretében meglátogatta Aiginát, Kassiopét és Brundisiumot, egyszóval utazott, járt-kelt a hellenisztikus világban, és közben gyűjtötte, lejegyezte, rendezgette újonnan szerzett tapasztalatait és ismereteit.
 
Hazatérvén (valószínűleg egyenesen Rómába) jogi tisztséget vállalt; bizonyos ideig az igazságszolgáltatásban is tevékenykedett. A jog fölényes ismeretének, szeretetének nyomaira lépten-nyomon rábukkanunk művében. Valószínűleg folyamatosan Rómában lakott, és hamarosan, de később bizonyosan családot is alapított, mert műve Praefatiojában  (23. §) hivatkozik is gyermekeire és a gyermekneveléssel kapcsolatos gondjaira. Egy caputja alapján (11.3,1) elképzelhető, hogy Praenestaeben volt egy villája is, ahol kipihenhette a negotium és a nagyvárosi élet okozta fáradalmakat.[10]
 
A kor vezető oratorának, Cornelius Frontonak baráti köréhez tartozott; Frontóra mint mesterére tekintett. Ezt a Noctes Atticaeban számtalan szöveghely igazolja is. [Ám zárójelben meg kell jegyeznem: rendkívül furcsa, hogy kettejük ismeretségének Fronto (múlt században előkerült) levelezésében[11] semmi nyoma sincsen: a nagytekintélyű szónok,  a trón várományosainak (Lucius Verusnak és Marcus Aureliusnak) szeretett nevelője, egyetlen egyszer sem tesz említést az őt bálványozó Gelliusról. Leofranc Holford-Strevens vette észre , hogy e tekintetben Gellius is hasonlóan járt el: bár Fronto sokhelyütt „főhőse” írásainak, soha, sehol nem említi Fronto szónoki képességeit vagy egyáltalán azt, hogy Fronto szónok (is) lett volna, ami éppolyan meghökkentő, mint a fordítottja.)  Ez önmagában még nem teszi szavahihetetlenné Gelliust. Ettől még éppenséggel említhette őt Fronto másutt, más, végleg elveszett írásokban, mindenesetre elgondolkodtató, hogy a sok „Magistro suo – Domino suo”-levélváltás egyetlen sorában sincs említve Fronto szellemi udvartartása; nyilván abban is „mester” volt, hogy határozottan szétválassza az aulikus szolgálatot a magánélettől. De még ez a feltevés is „sántít”, mert némelykor a leendő császárral szemben a legszubjektívebb hangot engedi meg magának, a legbelsőbb, legfájdalmasabb érzéseiről is ír (pl. unokája elvesztéséről: De amisso nepote), márpedig rajongói köre, irodalmi „szalonja” semmivel sem intimebb levéltéma pl. egy halálesetnél, a személyes gyásznál.... Titok, mindenütt titok! Frontót olvasva tehát Gellius mintha a világon sem lett volna, de hasonló lehetett a helyzet másik felnőttkori mesterével, Hadrianus egykori kegyeltjével, majd kegyvesztettjével, Favorinussal is. Favorinust viszont ne vádoljuk semmivel, hiszen főművét, a Pantodaph istoria-t nem ismerhetjük, ugyanis elveszett. És itt zárjuk is be a zárójelet!]
 
Nagy vonalakban körülbelül ennyi tudható Gellius életéről. Ez nem kevés adat, és szerencsés esetben ennyi adatból is pontosan rekonstruálható egy életrajz. Csakhogy: az időpontot tekintve minden adat teljesen bizonytalan, így az összeállított eseménysor datálhatatlan, következésképpen tudományosan szinte használhatatlan. A Gellius-biográfia „tragédiája” éppen az a paradoxon, hogy sok adatból sem derül ki pontosan semmi. Ennek az oka pedig (szerintem) az, hogy csak terminus post quem-ek állnak rendelkezésre; terminus ante quem-ek nincsenek. Ezért nem lehet tudni többek között  sem azt, hogy pontosan mikor járt Athénban, sem azt, hogy mikor írta Praefatióját művéhez, sem azt, hogy Gellius publikálta-e (és ha igen, mikor) a Noctes Atticae-t. Ezért megállapíthatatlan az is, hogy mikor halt meg. Érzésem szerint a kutatásnak nem marad más hátra, mint a második századi Róma történeti forrásaiban keresni támpontokat egy teljesebb és pontosabb Gellius-életrajz megírásához.
 
A Noctes Atticae műfaji és kompozíciós kérdései előtt – egyelőre a tradíciónak engedve – szólnom kell a mű felépítéséről, bár látni fogjuk, hogy ennek a leírásával sehová sem jutunk, viszont ez az, ami első ránézésre látszik a műből. Senecával szólva csak előrebocsátom: fallaces sunt rerum species, azaz a lá

A bejegyzés trackback címe:

http://szgaboragnes.blog.hu/api/trackback/id/tr872377071

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.