A Noctes Atticae 20 könyvből áll, és csaknem hiánytalanul ránk maradt. "Csupán" a Praefatio első mondatának eleje és a 8. könyv caputjai vesztek el, de ez utóbbi témáiről is van fogalmunk, mert a lemmák, – melyeket Gellius "capita rerum"-nak nevez – megvannak. Ez a 20 könyvnyi mű nem egy, hanem több kéziratban elszórva hagyományozódott ránk. A kódexek katalógusával nem untatnám Önöket, csak érdekességképpen említem meg, hogy a 20 könyv jelenlegi szövegmennyiségét kb. 13 kódexből szedték össze a századok során. A legkorábbiak a IX., a legkésőbbiek a XV. századból valók. A kódexek nagy számának köszönhetően azt lehet mondani, hogy a Gellius-szövegkritika a kutatás legjobb helyzetben lévő ága. A kódexek egy másik csoportja olyan florilegium, melyekben találhatók NA-részletek is (pl. a 4952.sz. T jelzésű párizsi, vagy a 3307. sz. Y jelzésű vatikáni kódexben). Ezek szintén támpontot nyújtanak, sőt a szövegkritikát testimóniumok is segítik. Több részlet helyreállítását tették lehetővé azok a későbbi szerzők, akiknél – nevesítve vagy névtelenül – található volt Gellius-idézet. Érdemes  még tudni, hogy a NA editio princepse 1469-ben Rómában jelent meg – egy kötetben.

Tehát a mű 20 könyvből és 398 caputból (ténylegesen 383 caputból) áll, és – amint a táblázatból is látszik – teljesen esetleges az egyes könyvek caputjainak száma. A legrövidebb a 14. könyv (8 caputtal), a leghosszabb pedig a 13. és a 15. könyv (31-31 caputtal). Azonban – mivel a caputok terjedelme teljesen a témától, illetve az író előismereteitől és számos más tényezőtől függ – a caputok száma nincs mindenütt egyenes arányban az adott liber hosszával.
 
A mű tematikája rendkívül gazdag, erről – jobb híján – rengeteget írtak, és aprólékosan felsorolták, hogy mi mindennel is foglalkozott Gellius. E tárgyban nem is érdemes újat keresni, hacsak nem abból indulnánk ki, ami nincs benne a műben. A nagyobb témakörökre még visszatérek. Ami azonnal látható még, az a lemmák (capitulák) következetes használata a caputok elején; szembetűnő a gyakran előforduló szépirodalmi(as) keret vagy "félkeret" , melybe a caput tárgyát belefoglalja, különösen a nehezebb, tudományos kérdések részletezése előtt és után; látható továbbá az esetlegesség és a teljes összefüggéstelenség az egyes caputok között.
 
Látható végül, hogy ez a 20 könyv publikációra készült, mert egy Praefatióval kezdődik, melyet az író a 20. könyv elkészülte után írt és illesztett a mű elé. A Praefatio értelmezésén elég sok múlik az auctor és mű megítélését illetően, ezért sokan vizsgálták, főleg a franciák: Paul Faider (1927), A. Maréchal (1929) vagy René Marache (1978 – ő főleg a szöveg ritmikáját). Nem tudom, hogy oly sok alapos és kiváló elemzés után merészeljek-e bármit is kiolvasni  ebből az előszóból, de kénytelen vagyok merészelni, mert aki Gelliusról óhajt beszélni, ezt a szöveget nem kerülheti meg. A Handout VI. pontjában kiemeltem a Praefatio legfontosabb mondatait. Tehát nézzük!
 
Az író elég jó stiliszta ahhoz, hogy tudja: mit miért ír. Először is: munkájának menetéről szólva előbb az olvasott, hallott dolgok bizonyos részleteinek kivonatolására, majd azok dispositiójára, tehát a már kivonatolt részletek elrendezésére utal, és mindkettőt esetlegesnek nevezi. De ha belegondolunk, ez két különböző dolog, két munkafázis.
 
Közhelyszerű mai definícióval szólva a stílus: választás és elrendezés eredménye. Erről van szó a Praefatióban is: véletlenszerűen követték egymást az olvasmányok vagy a hallomások, melyekből Gellius – nagyon is tudatosan, direkt módon – kiválogatta s leírta a neki fontos részleteket, majd ezeket valamilyen (szerinte esetleges, véletlenszerű) sorrendbe állította. Márpedig ez: szerkesztés. Mivel munkájának legalább két fázisa kellett hogy legyen, a második munkafázis, az elrendezés semmiképpen nem lehetett „esetleges”, hiszen akkor a kivonatok már eredeti állapotukban és sorrendjükben kiadták volna a „kész” művet, s nem lett volna szükség semmiféle „ordo rerum”-ra, ahogy ő nevezi. Az „ordo rerum” véletlenszerűségének, vagyis a szerkesztés teljes hiányának ez a többszöri hangsúlyozása valószínűsíti, hogy másról van szó: a kivonatolás fázisának eredeti „fésületlenségét”, esetlegességét igyekszik megőrizni az „elrendezés” során is, vagyis azt a látszatot akarja és tudja kelteni, hogy műve rendezetlen, de ez nem lehet más, csakis tudatos rendezetlenség. Ezért mindig két-két szó utal a kétféle  dologra: egyfelől a commentationes (tanulmányok, előkészületek) vagy az excerpendum (kivonatolás), másfelől az ordo rerum (elrendezés, a dolgok sorrendje) vagy az annotationes (hozzáfűznivalók, megjegyzések) és a  commentarii (feljegyzések = maguk a kész fejezetek). A közös vonást pedig a véletlenszerűség, az esetlegesség kifejezései érzékeltetik, melyeket az író mindkét munkafázisra vonatkoztat: fortuito – ita quae libitum erat – indistincte – promisce – disparilitas – breviter et indigeste et incondite – (astílus spontaneitására) incuriose – inmeditate – prope subrustice – ex loco ac tempore – ...
 
Hogy nem egészen légbőlkapott az, amit feltételezek, alátámasztja a következő áruló jel is. A Praefatio további részletében (11.§) Gellius egyértelműen elhatárolja magát a többi, különösen a görög paradoxa- és mirabilia-szerzőtől, Hérakleitoszt is említve, ily módon: POLUMAQIH NOON  OU DIDASKEI, vagyis a sok tanulás még nem tesz tudóssá....
 
Az elhatárolódás és Gellius szándéka is nyilvánvaló: változatos (de nem bármilyen!) anyagot, a természetesség benyomását keltve, közvetlen, keresetlen stílusban az olvasó elé tárni. Így művének egyik, de alapvető célja: nem kimerítve, csak exponálva a témákat, felkelteni az érdeklődést, s ezzel további tájékozódásra (kutatásra, olvasásra vagy beszélgetésre, egyszóval: önművelésre) serkenteni az olvasót.
    
A műfaj, a kompozíció és a hitelesség problematikáját – engedelmükkel – egybefogva érintem, nemcsak a kérdések szerteágazó volta, hanem "egymásra utaltságuk" miatt is. Még mindig a Praefatiónál maradva, maga Gellius nevezi meg műve, a Noctes Atticae műfaját, de művén belül is vannak szöveghelyek, melyekben utal e műfajra.  Több szóval és néha nem kevés humorral, illetve öniróniával fejezi ki magát:
 
·  a legtöbbször a "hivatalosnak", elfogadottnak tekintett commentarii  (feljegyzések),
·  máskor, szerénykedve a disputatiuncula (kis értekezésecske),
·  ritkábban a közvetlen, bizalmas (memoriarum) delectatiuncula (mulatságból, szórakozásból végzett munkácska),
·  sőt egyszer – hangulatfestő telitalálattal – a lucubratiuncula (éjszaka, mécsvilágnál végzett munkácska)
névvel illeti tevékenységét , ill. munkája gyümölcsét.
 
Hol  itt a "tudományos" probléma? – kérdezhetnénk.  Éppen ott, hogy akár száz néven is nevezhette volna, ettől még nem tudnánk többet a NA műfajának lényegéről, mint amennyit ma tudunk. Ez sem sok, s a tudományt mindig is izgatta vagy zavarba hozta a besorolhatatlan mű. Többen tettek kísérletet a besorolásra, e kísérletek zöme használhatatlan, vagy fedik egymást, vagy erőltetettek, de kettőt az érdekesség kedvéért megemlítek.
 
Az angol Vessey szerint minden caputnak "külön világa van", azaz egy-egy caput maga is "egy külön világ", s így az egész mű csak a részek fényében világítható meg.
 
Adamik Tamás interpretációjából kiderül, hogy a  német P.Steinmetz, Gellius írói módszerét vizsgálva, a kompozíció helyébe a commentarius alaptípusait teszi mint rendező elvet, mert szerinte az első könyv első öt caputjában Gellius quasi megadja egész műve öt alapsémáját Ezek szerint az 1.1: olvasmányélmény direkt elbeszélése; 1.2: olvasmányélmény indirekt – személyes emlék keretébe helyezett – elbeszélése; 1.3 több olvasmány alapján kerekített kisértekezés, "disputatiuncula"; 1.4: tudományos kérdésről szóló referátum; 1.5: anekdota. De – teszi hozzá Adamik professzor – a formák, amelyeknek keretében kultúrtörténeti érdekességeit előadja, már régtől fogva léteztek. … Gelliust tehát szépírói ambíciók is vezették, amikor commentariusainak formai kereteit megválasztotta, s az alaptípusok számtalan változatát kidolgozta.
 
Steinmetz "öt szövegtípus–elmélete" mutatós és nyilván sok igazságot tartalmazó felosztás, de én a magam részéről inkább Vessey-vel tartok, szerintem ugyanis képtelenség a NA szövegét öt szűk "rekeszbe" beleerőltetni. És ha sikerült is, mire megyünk vele? A szövegtipológia lehet igaz is, hasznos is, de ezzel nem kerülünk közelebb a műfaj milyenségéhez, s ettől még nem jövünk rá, hogy mi ennek a műnek a lényege. Ahhoz egyenként bele kell helyezkedni 383 "külön világba", és ez még nem elég. Meg kell nézni, hogy e külön világok tartanak-e egymással szerves kapcsolatot. Ha igen, akkor az a kompozíció. Nem kell túlzottan figyelmes olvasóknak lennünk ahhoz, hogy észrevegyük: a caputok között semmiféle szerves kapcsolat nincs, de valamiféle kapcsolatot mégis érzünk, csak nem az egymás melletti, hanem az egymástól közelebb-távolabb eső caputok között. E kapcsolat esetleges és laza, de mégis szembetűnő. Nem szerves, nem lényegi, nem kompozícióra utaló, hanem látható, jelenségszintű és valami másra utaló. Mi ez a „más”? Ez a „más”: a téma. A téma az, amivel az író foglalkozik, amit kidolgoz – egy caputnyi terjedelemben. Ha több olyan téma van, amivel foglalkozik, azok elég jól elkülöníthetők, „dobozolhatók” – ellentétben a kompozícióval, mint láttuk. Atémák szervetlenül, esetlegesen helyezkednek el a művön belül, közöttük nincs átjárhatóság. Ez magyarázatra szorul. Gellius alaptémái – nagyobb egységekben gondolkodva – a filozófia, a jog, a vallás, a nyelv, az irodalom, általában a régiség és a kuriózum. Ez a kb. hét nagy témakör: stabil.  A hét témakörön belül viszont már minden „képlékeny”, változhat: a terjedelem, a kidolgozás részletessége, a valóságos és fiktív elemek aránya stb. Csak egy dolog nem történhet meg soha, legalábbis Gelliusnál nem: hogy a témák mintegy „átfolyjanak” egymásba, hogy stilárisan vagy bármi más módon keveredjenek. Így értem azt, hogy nincs átjárhatóság az egyes témák között. Ebből következik, hogy a NA-nak nem kompozíciója, hanem témahálózata van, melyben az egyes témák csak egymással, de nem egy másik témával függenek össze. Ilyen szempontból Gellius nagyon konzekvens, és műve – sokfélesége ellenére – ezért kelt olyan egységes benyomást.
 
Ha nem a szerves, hanem a szervetlen kapcsolat a NA rendező elve, vagyis ha nem a kompozíció, hanem a témahálózat tartja össze a művet, akkor a commentarius Gellius esetében nem más, mint tematikus alapon elkülönülő szövegek egymásutánja, tehát tematikus vezérlésű  continuum. Az egyes szövegegységek, a caputok viszont rendkívül zárt kompozíciók; nagyon jól, gondosan szerkesztettek, de kidolgozottságuk mindig a vezérelvtől, a téma milyenségétől függ. Gellius nagyon értett az „aptum” eltalálásához; pontosan érezte, hogy mikor mi a kifejtés szükséges és elégséges mértéke, tehát – bármilyen eretnekségnek tűnik – kiválóan tudott szerkeszteni. Kompozícióról mindig csak a caputon belül, annak saját „külön világában” beszélhetünk, ott viszont maradéktalanul. Így lesz műve egyszerre zárt és nyitott, összefüggéstelen és mégis összefüggő írások kaleidoszkópja. Novellisztikus caputjai ezért olyan irodalmiak; tudományos esszéi ezért olyan lekerekítettek; anekdotái ezért olyan szórakoztatók. Ez utóbbi igazolására nézzük meg egy pici, rövid caputját, a „kuriózumok” témakörön belül, s látni fogjuk, hogy még ezt is milyen gondosan, jó arányérzékkel és szellemes csattanóval komponálta meg!   (Handout IV. pont)
 
Noctes Atticae 12.6:  De aenigmate
 
«Quae Graeci dicunt "aenigmata", hoc genus quidam ex nostris veteribus "scirpos" appellaverunt. Quale est quod nuper invenimus per hercle antiquum, perquam lepidum, tribus versibus senariis compositum aenigma, quod reliquimus inenarratum, ut legentium coniecturas in requirendo acueremus.
Versus tres hi sunt:
     "Semel minusne an bis minus sit, nescio;
      An utrumque eorum, ut quondam audivi dicier,
      Iovi ipsi regi noluit concedere."
3  Hoc qui nolit diutius aput sese quaerere, inveniet quid sit in M. Varronis De Sermone Latino ad Marcellum libro secundo.»
 
Ugye, nem nehéz rájönnünk, hogy mi a megoldás?? (terminus)
 
SCIRPOS : scirpus, -i (m)= káka ® kákaháló.  J. C Rolfe szerint és a magyar fordítók szerint is ez valamiféle kákából készült (csomózott) "háló" volna, melybe (ez esetben szimbolikusan) bele lehet gabalyodni.
Vagyis:
„A szórejtvénynek (vagy szótalánynak) ezt a nemét, melyet a görögök „aenigmának” mondanak, régi íróink közül némelyek „kákahálónak” neveték. Ilyen az a – Herculesre! régi, ugyanakkor szellemes (ügyes), három jambikus senarius-sorban megírt aenigma is, melyet a minap találtam, s megfejtetlenül közlöm, hogy az olvasók rejtvényfejtő képességét élesítsem (tkp. az olvasókat a megfejtés keresésére késztessem). A három sor pedig ez:
 
„Egyszer mínusz vagy kétszer az? Biz’ nem tudom.
Ha  mindkettő, mint egykor hallám mondani,
még Iuppiter királyunknak sem engedett.”
 
Ha valaki saját maga nem akarja tovább keresgélni,  hogy ez micsoda, a megoldást meg fogja találni Marcus Varro A latin nyelvről című, Marcellusnak ajánlott művének II. könyvében.”
 
Egy van még hátra, és ez a legnehezebb. A hitelesség és eredetiség kérdésének felvetésével végtelen polémiák kereszttüzébe kerülnék, ha a forráskritika sok „hősi halottól” borított harcmezejére lépnék. De nem teszem – egyelőre még „gyalogosként” sem. A kérdéskört a műfaj felől próbálom megközelíteni és röviden exponálni. Azt, hogy kb. mit kell értenünk commentariuson, már láttuk. Önmagában semmit, a kompozíció megléte vagy hiánya felől azonban már tudtunk valamit mondani, ha nem is általánosságban, de Gellius commentariusairól. Ám a kompozíció a Noctes Atticae megítélésének csak az egyik lehetséges aspektusa. Másfelől nézve előbb azt kell megvizsgálni, hogy ha egy mű  275 szerzőtől őriz meg különféle szövegemlékeket, akkor ezek szó szerinti idézetek, vagy inkább vendégszövegekhez hasonló reminiszcenciák és parafrázisok. Nos, azt már régen tudják a kutatók, hogy Gellius ritkán hagyatkozik csak az emlékezetére; szinte mindig pontosan idéz, néha viszont előfordul, hogy míg a szerző és a forrás megjelölése hibátlan, az idézet szórendileg vagy egy-egy szinonimát illetően nem hajszálpontos. Tartalmilag, a szöveg lényegét illetően azonban ilyenkor is helyes, tehát kb. annyi az eltérés mint egy fragmentum és egy testimónium között. Ez a tehát rendben is volna. Utána viszont az a kérdés, hogy mit lehet kezdeni Gellius személyes vonatkozású kijelentéseivel pl. olyankor, amikor egy hajszálpontos idézet kísérő körülményei nem azok voltak, mint amikről a caput tudósít. Ilyesféle "rajtakapás" bizony többször előfordult, és az "in flagranti" nyomán ezekben az esetekben a szaktudomány nagyon el is marasztalta Gelliust. Mert pl. – úgymond – másodkézből ismert műveket elsőkézből ismerteknek tüntetett fel stb. Kérdem én: milyen alapon marasztalja el vagy kiáltja ki megbízhatatlannak az utókor az auctort (!), ha az idézett szövegemlék egyébként pontos??
 
A válasz csak ez lehet: alaptalanul, mert műfaji alapon, a "fact and fiction" alapján. De hanincsenek műfaji kritériumok (csak a műfajnak auctoronként változó mutánsai), akkor nem lehet alap sem. A commentarius Gelliusnál az, ami, nem pedig az, aminek a filológia elképzelni szeretné. Az a visszafelé támasztott követelmény, hogy a tudós nem lehet másmilyen, csak egzakt, ha viszont "fantáziál", "költ", akkor ne írjon commentariust, azaz  tudományos művet, eleve tarthatatlan. Tarthatatlan, mert későújkori mércével próbál megítélni egy későókori műfajt; tarthatatlan, mert teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy Gelliust olvasva a mai értelemben vett tudományosság, a mai értelemben vett tudományos ismeretterjesztés és a mai értelemben vett széppróza közös forrásvidékénél jár, s ezt csak önmagában: a maga eredetiségében, kiforratlanságában, átmenetiségében szabad és érdemes vizsgálnia és megítélnie. Az teljesen más kérdés, hogy szépirodalom és tudományos irodalom később újra élesen kettévált, legalábbis ami a par excellence műveket illeti. De gondoljunk az esszére, vagy az esszéregényre! Biztos, hogy végérvényesen kettévált? Noha az  imént említett fordított észjárás sokat ártott Gelliusnak és elfogulatlan megítésésének legnagyobb kerékkötője volt, mára azért már nem általános.
 
Praefatiójában Gellius háromszor fogalmazza meg a NA megírásának célját, s mindháromszor másban jelöli meg ezt a célt. Először gyermekeinek ajánlja – felüdülésül szórakozásul, tehát szórakoztató ismeretközvetítésnek szánja. Kissé lejjebb irodalmi éléstárnak, penus litterarumnak aposztrofálja, tehát forrás- és kivonatgyűjtemény voltát hangsúlyozza; a Praefatio végén viszont egy szó szerint idézett Arisztophanész-kardal "virágnyelvén" ugyan, de egyértelműen közli, hogy ez mű,  s ezért a legjobb, ha az értetlenek és az avatatlanok távol  tartják tőle magukat. Gellius tudósi és szépírói, tehát kettős ambíciója egyértelmű, és folyamatosan érzékelhető is a mű során. Az ő commentarius-felfogása tehát: tudománnyá szublimált gyűjtőszenvedély és irodalmivá stilizált tudomány.  Mi ez, ha nem "eredetiség"?
 
Arnold Hauser szerint vannak formaalkotó és formabontó, szintetizáló és analizáló korok, s ezek hullámmozgása a kultúra. Gellius formabontó korban élt, melyben (nem utoljára!) elmosódni látszottak a határok nemcsak a műfajok, hanem irodalmiság és tudományosság között is, mert a korszellem az utóbbinak, a szépírói affinitás viszont az előbbinek kedvezett. Így mindkettő degradálódott ugyan bizonyos fokig, de e kettős degradálódásból – átmenetileg –  valami egészen új dolog született, melynek (Muraközy Gyula szellemes szójátékával) "éppen az eredetietlenségében volt az eredetisége".
 
Barátkozzunk meg a gondolattal, hogy a korszellem, a II. század szelleme a prózán belül éppen a commentarius műfaji keretei között tudott leginkább megnyilvánulni, melynek a görög paradoxától és a római mirabiliától egyaránt elütő sajátos mutánsa – számtalan okból – éppen Gellius tolla alól került ki. Ha ezt a klasszika-filológia is belátja, akkor nemcsak egy érdektelen halott étékes szellemi hagyatékának haszonélvezője marad, hanem gazdagabb lesz egy auctorral is. E tudós–írót érteni, becsülni, az őt megillető helyre tenni: legalább annyi haszonnal kecsegtet, mint amennyi kötelességet ró tudós örököseire. Minden bizonnyal hasonló felismerés vezette Gellius legjobb angol ismerőjét is, amikor szép disztichonjait írta kedves auctorának eleven szelleméhez. Olvassuk el az epigrammát – együtt! 
(Handout,VIII. pont)
 
Leofranc Holford–Strevens:     D. M. Auli Gellii
 
Si tibi post cineres vitalia saecula curae,
     Aule, nec omnino mens requiescit iners,
haec faveas, oro, munuscula parva ferenti,
     noscere qui studui scriptaque teque simul.
Iam facies Urbis, mores, res publica, lingua
     non tua, iam didicit spernere Roma deos;
sed cum perpetuis Caesar quoque cesserit umbris,
     nondum nox Noctes obruit illa tuas.
Quod legeris gratum est; quod amaris num tibi mirum,
     quo nil commodius condidiusque nihil?
Crede mihi, tua te pietas, doctrina, lepores,
     ipsaque, mi Gelli, Musa perire vetat.
 
Köszönöm a figyelmüket. 
 
Kézirat. Elhangzott a Latintanárok Országos Szakmai és Módszertani Továbbképzésén (1999. november 4-5-6.)

A bejegyzés trackback címe:

http://szgaboragnes.blog.hu/api/trackback/id/tr732377074

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.