szga 1993.03.20. 23:37

Gustave et Guy

A próza francia titánjai közül nekem ők csak amolyan régi, testközeli barátaim, tehát nem monsieur Flaubert és monsieur de Maupassant, hanem egyszerűen Gustave és Guy. Nem híres remekműveikről írnék szívesen: ezeket agyonelemezték már, és sok ostobaságot is leírtak róluk. Gusave és Guy (bocsánat!) „melléktermékei” érdekelnek most, hiszen azokon is rajta van a kézjegyük, szellemi-művészi sphragisuk; azok is kiválóak, csak az úgynevezett ”főművek” (a Madame Bovary, a L’Éducation sentimentale, illetve a Belami és a Pierre et Jean) elhomályosították a fényüket. A figyelem perifériájára szorultak: az olvasók zöme megfeledkezett még a létükről is.

A Bouvard et Pécuchet-nál (1881) létezik a világon jobb regény is, de ami sokkal jobban kifejezné „cselekményének” korát – nemigen. Flaubert tájékozottsága, tárgyi tudása egyszerűen elképesztő. Írói módszere, az aszkétikus impassibilité hihetetlenül felpaprikázza az olvasó kedélyét. Hősei – a maguk nagyra törő szürkeségével, heroikus, egyszersmind nevetséges teljességigényükkel – szánalmat, részvétet, ugyanakkor kárörömet és egyfajta „önigazolást” váltanak ki belőlünk. Lám, ide vezet az esztelen nagyot akarás, az empíriától távol eső, elméleti fellegjárás, a semmire sem jó tudás! Mert a két barát mindent tudni akar, és tud is, csak éppen rögvest kudarcot vallanak fóliánsokból fölhalmozott ismereteikkel, ahogy azokat az életben, a gyakorlatban kamatoztatni akarják. A tekintélyes, enciklopédikus agyú polihisztorok egyből sületlen dilettánsokká válnak, amint szakkönyveik tartalmát tettekben szándékoznak megjeleníteni, és a tanult elméletek helyességét kísérleteken, újításokon próbálják igazolni. Először gazdálkodni akar a két tősgyökeres párizsi (hivatalnok, illetve kereskedő). Egy szakkönyv alapján gabonatermesztéshez és állattartáshoz fognak. A hozzá-nem-értés meghozza ”gyümölcsét”: mindenük kipusztul. Ezután kertészkednek: teljes a csőd. Rájönnek, hogy a kudarcok oka az időjárás. Átnyergelnek a meteorológiára. Közben természetes trágyát állítanak elő – elhullott állataikból. Juhaik megkergülnek, ökreik a sok érvágástól megdöglenek. Tyúkfogattal irtják a cserebogarat; a tyúkok lába eltörik. Sört főznek tölgyfalevélből; majdnem belehalnak még a béresek is. Majd következik a gyümölcsnemesítés: csenevész termésüket elveri a jégeső. Újabb őrületük a kertépítés. A fákat, bokrokat állat alakúra nyesik; növényi gúlák, kockák, hengerek, karosszékek éktelenítik el a kertnek nevezett szabadtéri tébolydát. Konzerválás, tartósítás lesz az újabb ”dili”. De nincs megállás: pezsgőgyártás, pálinkafőzés, vegyészet, kórbonctan, belgyógyászat, anatómia s még sok egyéb tudomány és szakma kerül „kipróbálásra”, minden eredmény nélkül, illetve szörnyű pusztítás (pusztulás) közepette. Flaubert regénye: vitairat. Mire megy az ember(iség) a hegységnyi ismerethalmazzal? Mi értelme van az élettől elrugaszkodott tudománynak? Élet vagy tudomány? "Ment-e a könyvek által a világ elébb?" Flaubert kérlelhetetlen: nem. Ez (is) csak illúzió. A pamflet-torzkép tökéletes, 1881-ben nyilván igaz is. Ma nem. Ez – nem. De ha egy mai Flaubert (még inkább egy mai Balzac, csak hogy ma nincsenek Balzacok) írna egy hasonlót a tőke (tudniillik az újtőke, a keleti tőke) mindenhatóságáról, az telitalálat lehetne. Mert ma ez a nagy illúzió. Ezen röhögnek majd 100 év múlva…  

Érettebb korban is érdemes újraolvasni az Une vie-t (Egy asszony élete). Lenyűgözően könnyed, természetes a novella cézárjának regényírói modora is. Általában piszmogó, lassú olvasó vagyok. A magam tempóján vettem észre de Maupassant zsenialitását. Szinte végigszáguldottam a művön anélkül, hogy egyetlen epizód is elhomályosult volna. Hátborzongatóan tud írni. Pillanatnyi unalom, fél sornyi „üresjárat” sincs benne. Esküszöm, mesterén, Faubert-en is túltesz. Jeanette (Jeanne) és Julien története. Csak ámuldozni tudok, hogyan ismerheti a nőket ennyire egy férfi. Csak ámuldozni tudok, hogyan ismerheti a nőket ennyire egy férfi. És – persze – magukat is. Jeanne sikertelen, boldogtalan életének, elvetélt szerelmének, anyja torz személyiséget alakító majomszeretetének megrendítően egyéni (az író korában talán általánosabb) tragédiája rajzolódik ki előttünk a könyv lapjain. A tisztaság, a tisztesség, a jóhiszeműség csúfos vereséget szenved az aljastól, az erkölcstelentől. A nagylelkűséget a kapzsiság fojtogatja, majd fojtja el végleg; a virulást az embertelen nyerseség, az üres lélek fordítja hervadásba. Mai történet – régi díszletek között. Megrázó, hogy milyen semmiségeken múlt Jeanne boldogsága, illetve boldogtalansága. A hibás választás (tulajdonképpen nem is választás, csak véletlen), az emberismeret és élettapasztalat hiánya sodorja nyomorúságba ezt a nőt. Lelki habitusa is kedvez mindennek: túl passzív, túl szelíd, túl jó. “Bűnösen jó” – ahogy apja, a báró, mondja. Az író nem súlypontos helyen, de kimondja: a jóság, egy bizonyos határon túl, már bűn. Főleg egy rossz, hitvány közegben. Nagy példázat ez, nekem is, bár ekkora hanyatlás – vélhetően – nem vár rám (szerencsére nem vagyok a szó jeanne-i értelmében jó). Bár…ki tudja? Ha igen, megérdemlem. Ha nem, azt is. A regény mindenesetre remekmű: a novella mesterének tisztelgése a nagyepika előtt.

(1989-1993)

A bejegyzés trackback címe:

http://szgaboragnes.blog.hu/api/trackback/id/tr502385029

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.